Ha lett volna egy olyan mágikus radírom, amivel ki lehet törölni az időt, a múlt hetet majdnem egy az egyben eltüntettem volna, mint a pinty. Olyan napok voltak benne, amikor nem hogy "kár volt felkelni", de már elaludni se kellett volna. Kedden a vitatkozástól zaklatottan aludtam el, majd a rémálmom bekerült a saját top3-as listámba(top2, bocs.). A munkába is elég zizin érkeztem már, egy irodán keresztülszelve eltűnt a belépőkártyám, senki se látta, sehol se találtam, egyszerűen már csak az ufókra és a Bermuda-háromszögre tudtam gondolni. De két nap után némi túlóra után megoldódott a rejtély. mikor beírtam magam, otthagytam az asztalon a kis plasztiklapot és az új lányok azt hitték, hogy az is közös vendégkártya és azt használták. Mindegy, megvan.
Szerdán Szegeden voltam. Kora hajnalban indultam a Suncitybe, hogy sikeres vizsgát tegyek neuropragmatikából. A tanár késett, de ez szerencsémre vált, addig még párszor átolvastam a jegyzetet. Valószínű ennek tudható be az ötös, nem a vonatontanulásomnak, ahol először a meleg miatt, majd a hideg miatt nem tudtam tanulni:D Szegeden...uhh, ahogy leszálltam a vonatról, majdnem elsírtam magam, annyira vegyes érzések kavarogtak bennem. Öröm és végtelen szomorúság szorongattak a szívem táján... hiányzik, szeretem, fiatalságom besztofjai, örök barátságok, halálos szerelmek, csókcsaták, turitúrák, arcok simogattak, közben a másik oldalról jött az hogy ez ELMÚLT, vége, nincs többé. Szeged már nem az a Szeged, ami volt, nincs meg a régi negyvenes, már nem csókolózhatok csak úgy:D, sőt, délután a turiban se találtam semmit. Viszont Marcsika hamisítatlan Marcsika volt, kicsit papírszagúbb a sok tanulástól, de ugyanolyan édes. Találkoztam Rékuval is, aki ki van virulva, boldog, Papóskával, aki szintén boldog, jó volt ezt látni. Beültünk az Acapellába, ami Tomi nélkül fura, de azért a sütemény még mindig finom. Bár a kedvencem nem volt, szóval mondom, hogy minden változik!
Ez a hét csak úgy elment. Az egyik kedves munkatársam nem lesz jövő héttől, kapott egy fix melót, pénteken ezen egy kicsit szomorkodtam. Ő volt az állandó emailpartnerem, mindig zsibbasztottuk egymás agyát, úgyhogy az utolsó két hét már nem lesz olyan izgi. Apropó, újra kezdődik a munkakeresés, erről az a szó jut eszembe, hogy AGYFASZ.
Tomi most Gyöngyösön van, lassan jön haza, vizsgázott. Én holnap hajnalban megyek megint Szegedre, most hosszabb időre: 3 nap-3 vizsga.
Amúgy történések röviden:
- itt volt Tomi volt munkatársa, Zsolti pénteken, kis szotyorgatni való, aranyos, örültem neki.
- a Bershkában le vannak akciózva a szoknyák, vettem egyet:)
- szerelmes lettem egy kabátba, azóta nem éreztem a love-at-first-sight-ot, amióta megláttam Tomit, na de most beütött a láv: New Yorkerben egy szövetkabát-9ropi, várom, hogy leakciózzák
- Bruno Mars <3 (http://www.youtube.com/watch?v=vbcct1vkZkU&feature=autoplay&list=ML4oVf-d_DwKD7lKxMaM9BhaKoAHYS9IQ7&index=9&playnext=6)
- tervben van életem első pogácsájának a megsütése
- jövő héten Genf, vuhúúú!:)
2011. január 7., péntek
2011. január 1., szombat
Na végre, hogy vége.
Elhatároztam, hogy ha már eljött 2010 vége, évet értékelek. Végiggondoltam az évemet, íme, megosztom veletek.
Tavaly szilveszter. Kettesben Tomival, szerelem Szegeden. Jött egy vizsgaidőszak, amit relatíve könnyen és jó eredménnyel zártam. Éltem a kolis egyetemisták felhőtlen életét. A lányokkal együtt napközben, turizással és pletyivel töltve a nappalokat, esténként pedig Tominál voltam. Néha befigyelt egy-egy előadás az egyetemen, amiket sokszor élveztem, elkezdtem érdeklődni a kurzusaim iránt. A tavasz zsongós volt, beindult az angol fordítás, amihez reményeket fűztem, büszke voltam rá, hogy megjelenik a nevem egy fordításgyűjteményben. A tavaszi vizsgaidőszak szintén sikeres volt, szárnyaltam, élveztem. Majd jött a nyár, kiderült, hogy Papa rákos, reménykedtem, bíztam, szenvedtem és reménykedtem, reménykedtem. Júniusban két táborban is részt vettem, az egyiken önkéntesként, ahol fogyatékos gyerekek a családjukkal nyaraltak. Hihetetlen, hihetetlen mértékű tapasztalat volt, teljesen átértékeltem az életem, és ezek nem eltúlzott szavak. Majd a gyöngyfűzős tábor résztvevőjeként újra találkoztam egy olyan nővel, aki nagy hatással volt rám, felnézek rá, és bár nagyon sokáig nem láttam, nem telt el hét, hogy ne gondoltam volna rá. A tábor alatt derült ki, hogy Papa menthetetlen, vergődtem, kínlódtam, de találtam barátokat, akik mellém álltak. Az év hátralévő része már ilyen hangulatban telt. Ilyen szarban. Átéltem életem egyik legrosszabb élményét, eltemettük azt a férfit, akire tiszta szívből felnéztem. Soha több ilyen szeptembert, de soha többet. Pestre költöztünk, az ősz az aggódás jegyében telt. Mi lesz Mamával, Anyával, Ágival? Hogy csinálom a sulit munka mellett? Mikor lesz egyáltalán munkánk, Tominak és nekem? Hogy tartjuk fenn az albit? Miért kellett otthagynom az életem Szegeden? Milyen lesz ez az új? Fog-e működni Tomival az összeköltözés? Brutális volt. Kilátástalanul ködös volt minden, kivéve az, hogy telik az idő és valami úgyis történni fog. Majd lett munkánk, de innen az év végéig már rapszodikus volt az életem. Melók, ismeretségek jöttek-mentek, megvolt az első komolyabb problémánk Tomival, de megoldottuk. Semmi sem volt egyértelműek fekete vagy fehér. Semmi nem volt maximálisan jó, de még a jót se sokszor ütötte meg. Aztán az év végére nagyjából helyreálltak a dolgok. Vagy már csak megszoktam, welcome to the felnőttek világa. De 2011 jobb lesz. Ámen.
Tavaly szilveszter. Kettesben Tomival, szerelem Szegeden. Jött egy vizsgaidőszak, amit relatíve könnyen és jó eredménnyel zártam. Éltem a kolis egyetemisták felhőtlen életét. A lányokkal együtt napközben, turizással és pletyivel töltve a nappalokat, esténként pedig Tominál voltam. Néha befigyelt egy-egy előadás az egyetemen, amiket sokszor élveztem, elkezdtem érdeklődni a kurzusaim iránt. A tavasz zsongós volt, beindult az angol fordítás, amihez reményeket fűztem, büszke voltam rá, hogy megjelenik a nevem egy fordításgyűjteményben. A tavaszi vizsgaidőszak szintén sikeres volt, szárnyaltam, élveztem. Majd jött a nyár, kiderült, hogy Papa rákos, reménykedtem, bíztam, szenvedtem és reménykedtem, reménykedtem. Júniusban két táborban is részt vettem, az egyiken önkéntesként, ahol fogyatékos gyerekek a családjukkal nyaraltak. Hihetetlen, hihetetlen mértékű tapasztalat volt, teljesen átértékeltem az életem, és ezek nem eltúlzott szavak. Majd a gyöngyfűzős tábor résztvevőjeként újra találkoztam egy olyan nővel, aki nagy hatással volt rám, felnézek rá, és bár nagyon sokáig nem láttam, nem telt el hét, hogy ne gondoltam volna rá. A tábor alatt derült ki, hogy Papa menthetetlen, vergődtem, kínlódtam, de találtam barátokat, akik mellém álltak. Az év hátralévő része már ilyen hangulatban telt. Ilyen szarban. Átéltem életem egyik legrosszabb élményét, eltemettük azt a férfit, akire tiszta szívből felnéztem. Soha több ilyen szeptembert, de soha többet. Pestre költöztünk, az ősz az aggódás jegyében telt. Mi lesz Mamával, Anyával, Ágival? Hogy csinálom a sulit munka mellett? Mikor lesz egyáltalán munkánk, Tominak és nekem? Hogy tartjuk fenn az albit? Miért kellett otthagynom az életem Szegeden? Milyen lesz ez az új? Fog-e működni Tomival az összeköltözés? Brutális volt. Kilátástalanul ködös volt minden, kivéve az, hogy telik az idő és valami úgyis történni fog. Majd lett munkánk, de innen az év végéig már rapszodikus volt az életem. Melók, ismeretségek jöttek-mentek, megvolt az első komolyabb problémánk Tomival, de megoldottuk. Semmi sem volt egyértelműek fekete vagy fehér. Semmi nem volt maximálisan jó, de még a jót se sokszor ütötte meg. Aztán az év végére nagyjából helyreálltak a dolgok. Vagy már csak megszoktam, welcome to the felnőttek világa. De 2011 jobb lesz. Ámen.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)