Süti és álmok

Van egy nagyon tuti süteményreceptem, amit még full kezdők is simán el tudnak készíteni (onnan tudom, hogy nekem is sikerült.) Nincs kötött recept, azzal bolondítod meg az alapot, amivel szeretnéd. És nem lehet elrontani (max. odaégetni az alját, ezt onnan tudom, hogy nekem is sikerült.) Muszáj megosztanom veletek: 4 kanál cukor, 5 kanál liszt, egy fél csomag sütőpor, egy csomag vaníliás cukor, egy tojás, egy dl tejföl, csipet só.(ez fél adag) És voilá! Már sütöttem csokis-banánosat, mazsolás-csokisat, almás-fahéjosat, sima csokisat. Tejföl helyett lehet joghurtot is beletenni, ma teszteltük. Almáspite ízű joghurttal, mézzel, csipet fahéjjal. Nyammi. Még fiúk is simán megsütik, le lehet vele nyűgözni a lányokat/fiúkat, kinek mi a gusztusa. Zsuzsi kutató barátnőm látogatott meg, ő volt a lenyűgözendő alany. Ezer éve nem láttam, de nem változott semmit. Azon kívül, hogy már nem hihetetlenül értelmes, intelligens, kétdiplomás, három felsőfokú nyelvvizsgával rendelkező munkanélküli, hanem az MTA kutatója. Elég menő. Zsuzsival együtt dolgoztunk egy nyarat a FAO-nál, és a közös munka megalapozta a barátságunkat. Apropó munka. Még mindig nincs. Viszont meglepő módon hívott a szórólapozós fickó! Nem kamu az 1000Ft-os órabér. Visszahívott, hogy ügyesen osztottam és hogy most a Blahára kell menni szórólapozni. Ott közölte velem, hogy még mindig próbaosztás van, mert túl sokan tudnak ügyesen szórólapot osztani. Egy kis öniróniával hadd jegyezzem meg, hogy remélem, hogy mindegyik rendelkezik egy kommunikációs diplomával, hogy ügyesen tudja kommunikálni a szórólapokat a járókelőknek. De legalább van remény, boldog jövőkép, szórólapot tudok osztani. Úgyhogy ha most is ügyes voltam és benne voltam a legjobb valamennyiben, majd hív a fickó. Így izgalmas az élet, hogy sose tudod, mikor csörren meg a telefon. Sőt, még azt se, hogy egyáltalán megcsörren-e! Munka (nemléte) miatt érzett bánatunk enyhítésére ellátogattunk az Állatkertbe. Sütött a nap, gázoltam az avarban, nekem ennyi elég lett volna a boldogsághoz. De az állatkák megtetézték az örömöm. Tomcsival egész délután vinnyogtunk minden aranyos jószágnak, egy idő után ő azért is vinnyogott, hogy lángost akar enni. Ez az érzés addig tartott, amíg meg nem látta, mennyibe kerül. Utána maradt az állatoknál, de azokat nem akarta megenni. Az egyik kedvencünk a vörös macskamedve volt, akik rágcsálták a bambuszlevelet. Dús, selymes szőrük volt, és cuki pofijuk.

Ő a macimókus<3

Flamingók. Tudtátok, hogy alvás közben is nyitva van az egyik szemük, és éber az egyik agyféltekéjük?

Tarzan megmentette Jane-t, de a gyerekek még nem döntötték el, kire hasonlítsanak.

Nagy bánatomra medvéket nem láttunk. Valahogy mindig kifogom, amikor utoljára voltam az Állatkertben, akkor épp építették a mackók nagyszikláját, ezért nem lehetett őket látni. Most meg épp átépítenek rajta valamit, így az egyik kedvenc bundásomat megint nem láttam. Ez szomorú. Vidámabb az, hogy este végigsétáltunk Tomival az Oktogontól hazáig és beszélgettünk. Nagy bánatomra medvéket nem láttunk. Valahogy mindig kifogom, amikor utoljára voltam az Állatkertben, akkor épp építették a mackók nagyszikláját, ezért nem lehetett őket látni. Most meg épp átépítenek rajta valamit, így a kedvenc bundásomat megint nem láttam. Ez szomorú. Vidámabb az, hogy este végigsétáltunk Tomival az Oktogontól hazáig és beszélgettünk. Álmodoztunk, vágyakoztunk, Tomi egy Andrássy úti lakás után és egy nagy, sötét automobil után, én pedig... :)

Ilyenek vagyunk boldogan:)

Ízek és meglepetések

Pesten lenni jó. Mindig sok impresszió ér, bár nem feltétlenül pozitívak. A múltkor zötyögtünk a villamoson Tomival, és két kis suttyó a leszállásuk után beköpött a jármű ablakán. Igazából ezt nem tudtam megmagyarázni, hogy ez miért volt jó nekik, de cserébe végigzongoráztam a felmenőik hogylétén.

Hétfő reggel van, kint zord, londoni az idő-bár még sose voltam Londonban, de tuti ott is ilyen szürke az ég és ferdén hullanak az esőcseppek a betonra. Tomi még itt szuszog mellettem, délben megy egy állásinterjúra.

Tegnap mozgalmas napunk volt. Szombat este Robi felhívta Tomit, ami után a párom nagyon sumákolós fejet vágott. Kiderült, hogy meg akarnak lepni minket, lányokat. Vasárnap délben jöttek Robiék, bepattantunk az autójukba, majd elindultunk valamerre. Destination unknown. Egy ideig még ismerős helyeken jártunk, végigaraszolva az Andrássy úton átkeltünk a Lánchídon, egy darabig még Budán is tudtam, merre járunk. Majd egyszer csak megláttam egy áthúzott Budapest táblát. Innen már tippem se volt, mi a végcél, bár a fiúk nagyon bizonygatták, hogy a végállomás a Balcsi, ahol csobbanunk egy nagyot. Na persze. Végül egy Steakhouse nevű étteremnél álltunk meg Érden. Hangulatos faház jellege volt, szinte vártam, hogy a tehenek kikacsintanak az épület mögül. Tehenek helyett pincéreket kaptunk, mondjuk én értékeltem volna a kötényes bocikat is. Bent leültünk egy ugyancsak fából készült asztalhoz. Az étteremben fincsi illatok terjengtek, így hamar megéheztünk és lecsaptunk az étlapra. Nos, az árak nem éppen diákpénztárcára voltak szabva, maradjunk ennyiben. Kétszemélyes tálat rendeltünk, ami a mennyiségét tekintve egy négyfős családnak is elég lett volna. Hús hússal, csilis babbal, fokhagymás krumplival, libamájjal és sajttal töltött bélszínnel, és akkor most az üres gyomrokra való tekintettel abbahagyom a felsorolást. Toltuk be az arcba rendesen, a fejem már vörösödött a jóllakottságtól és a küzdelemtől, de még így se tudtunk az egésszel megküzdeni. A maradék a mai ebéd részét fogja képezni. Az ebéd után bevásároltunk, majd Edó volt munkahelyéhez mentünk, a Széchenyi-fürdőhöz. Szerencsére nem fürödni, ezután a habzsi-dőzsi után nem mertem volna bikinire vetkőzni. Viszont bekukkantottunk a fürdő részlegre és tényleg nagyon impozáns, arisztokratikus jellegű. És a meglepetések még mindig nem értek véget: elmentünk Budára a Normafához (vagy Normafára, szerintem mindkettő helyes.) Normafa egy helyes kirándulóhely, lenyűgözött a sárguló erdő, a harapnivaló levegő és a kutyusok, akik botokat vittek vissza a gazdijuknak. Be lehet látni az egész fővárost, bár előnyben vannak azok, akik látnak távolra is. (Itt kell megjegyezzem, hogy október a látás hónapja, ingyenes a szemvizsgálat.) Robi segített a vakegér fejemen és hozott egy távcsövet.:) Majd a hidegre való tekintettel fagyiztunk egyet, de nem akármilyet! Rózsa alakú fagylaltot. A fagyiárus lány profin készítette el a nyalnivalóinkat. Az én virágom bodzás eper és levendulás fehércsoki izű volt. Nyammi!!! Majd nálunk filmeztünk és forralt boroztunk. Azt kell mondjam, klassz nap volt.

Öröm és boldogság

Most nagyon jól érzem magam. Tegnap újfent "dolgoztam" a francia étteremben, sok vendég volt, lehetett nézelődni. Reával ismét kellemesen és gyorsan telt az idő, rengeteget beszélgettünk, nagyon értelmes és jó beszélgetőpartnerre leltem benne. Tomcsi ismét elém jött, kedves volt és jóképű, boldog voltam, hogy mellette sétálhatok végig az Andrássy úton. Ma ellátogattunk a Millenárisba, a Youth on the Move rendezvénysorozat érkezett el Magyarországra. Húgom ott hostesskedik, kaptunk tőle pólót és tollakat. Meghallgattunk egy állásinterjúról szóló előadást, illetve a CV-ambulancia program keretében megmutattam egy hozzáértőnek az önéletrajzomat. Azt mondta, ez így JÓ. Ennek örültem. Majd elugrottunk Franciaországba:) Utána Robiékkal visszajöttünk Szegedre, most itt vagyunk Tomiéknál. Útközben vettünk kínai kaját, befaltuk, azóta kockulunk. A mai nap legszebb meglepetése még hátravolt, kiderültek az ösztöndíjhatárok. Nagyon jól teljesítettem az előző félévem, és VÉGRE ez az ösztöndíjamban is meglátszik. Hihetetlen. Régen éreztem ilyen minden porcikát ellazító, bizsergető boldogságot.

Aluljáró és étterem

Ha választanotok lehetne, hol dolgoznátok szívesebben? Egy aluljáróban vagy egy étteremben? Derült égből villámcsapásként tegnap mindkettőt megtapasztalhattam. Délelőtt telefonálgattam egy sort expressz.hu-s álláshirdetések után érdeklődve. Találtam egy 1000Ft/órás szórólapozást, a férfi mondta, hogy fél 2-kor kéne találkozni az Örsön, csoportos megbeszélés lesz. A csoportot egy lány és én alkottuk (meg Tomi, aki elkísért engem). Egy modellügynökség promotálásáról lett volna szó az Örs vezér téri aluljáróban, a célközönség a 16-28 éves lányok/nők. A koma mondta is, hogy akkor most 2 órás próbaosztogatás lenne 500Ft-os órabérért. Hát jó. Tomi addig felszívódott az Árkádban, én pedig sokkoltam a pesti népet. Ugyanis akik erre járnak (két éve volt szerencsém megtapasztalni az örsi aluljárót, amikor Nusinál laktam és nap mint nap ott keltem át), mindig szórólapdömpinget kapnak. Az aluljáróban is kialakul egyfajta társadalmi rétegződés. Vannak, akik annyira pestiek, hogy rád se néznek, mint csóró kis szórólaposztogatóra. Ők az immunisok. Vannak, akik már rád néznek, de udvariasan elutasítanak. Ők a még nem belefáradtak, de gyakorlottak. A diákseregnél vannak a menők, akik nem veszik el, hiszen ez CIKI. De vannak, akik elveszik, mert tudják, hogy te is egy diák vagy és most ez a feladatod. Ők egyfajta segítők. Sőt, ez a csoport nem csak a diákseregben lelhető fel. Korosztályra, nemre, etnikumra sem lehet őket bekategorizálni. Bácsik, nénik, nők jöttek oda és kértek papírt, értitek, KÉRTEK, mert tudják, hogy el kell osszam az összeset. Szóval irtó jófejek. Volt két cuki kis diákfiú, az egyik felajánlotta, hogy az email címemet is ráírhatnám, de közöltem szegénnyel, hogy öreg vagyok hozzá. Ami valójában igaz is volt, mert éretlen 16 évesnek nézett ki. Pedig tudom, gally. (gally-elméletem röviden: a fiatal fiúk olyanok, mint a gallyak. Még nem ágak, már nem hajtások, a pont jól hajlítható, nem eltörő gallyak.) Itt azért újfent szembesültem azzal, hogy telik az idő. De azzal is, hogy még mindig nem nézek ki 22-nek.:) Pajtultam az aluljáróban Fedél Nélkült áruló hajléktalannal is, aki kedves volt, érdeklődött, hogy mit osztogatok meg hogy hogy haladok vele. Mesélte, hogy ő szendvicsemberezik is (tudjátok, tábla az emberen elöl-hátul) az újságárulás mellett, másképp nem lehet túlélni. Miután letelt a két órám, a férfi kifizetett és tájékoztatott, hogy majd hívnak, ha mi voltunk a legjobb osztogatók, de még vannak próbaemberek. Kíváncsi vagyok, hogy ez mennyire átb*szás, hiszen bármeddig mehet a próbaosztogatás 500-ért. Betértünk Tomival az Árkádba nézelődni, amikor hívott Nusi. Épp az Örsön járt, így találkoztunk, és megkért, hogy menjek el helyette este dolgozni. Nyilván szívesen mentem, kell a pénz. Na de ez a munka! Ezt kapjátok ki: egy étteremben kell ülni vendégcsalogatónak, és ENNYI. Kicsit hitetlenkedtem, hogy ez hogy lehet, de ilyen tényleg van. Az Andrássy úton található ez az étterem, francia tulaj kezében van. Francia… ott zsüzsögtek mellettem, halálosan szerelmes lettem újra a franciába. Nem értem, hogy hagyhattam kialudni ezt az égő vágyat a nyelv iránt, egy idióta vagyok. Gyönyörű, imádom, örök szerelem. Már-már elkezdtek hiányozni a subjonctif-ok, participe passé-k és a bonyolultnál bonyolultabb igeidők és nyelvtani szerkezetek. Mert ez a nyelv egy kihívás. Nem nehéz megtanulni, de hogy az apró kis nüanszokat helyesen használd, ahhoz már gondolkodni kell. És alárendelni magadat a nyelvnek, hogy hagyd, hogy átigyon és beléd olvadjon az utolsó kis porcikádig. Onnan nincs menekvés, örök szerelem lesz és nem tudod kiirtani. Miután tegnap újra láttam hús-vér franciát, fellobbant bennem újra a régi vágy, hogy elköltözzek Franciaországba és megmártózzam a kultúrájukban. A tulaj tipikus francia. Nem szeretek sztereotipizálni (bár sokat szoktam), de ha létezik a franciáknak tipikus példánya, ő az. Hátrafésült, fekete hajú, barna szemű, markáns arcvonású magas férfi. Fekete garbót és zakót viselt, mindezt lazán, de sikkesen. Leült egy fa asztal mellé és vörösbort iszogatott. Na? Megvan a kép? Mintha nem is Budapesten lettem volna. Az étterem a francia vidék hangulatát árasztotta. Na de a munka. Megérkeztem, kiszúrtam egy csajt, aki egyedül ült kinn a teraszon, gondoltam, ő hostess. Nem tévedtem, útbaigazítást kértem tőle, mit tegyek. Majd a pincércsaj közölte, hogy nyugodtan üljek le, mit kérek? Szóval nem volt egy megerőltető feladat. Elszürcsöltünk óránként vmit és beszélgettünk. A lány, akit kiszúrtam, egy tündér volt. Rea névre hallgat, 20 éves orvostanhallgató. Mindketten felszerelkeztünk könyvvel, hiszen három és fél órát kellett ülnünk az étteremben, de elő sem kerültek, mert annyira jót beszélgettünk. Igazából talán ki is jelenthetem, hogy összebarátkoztunk, számot, email címet cseréltünk. Teljesen feldobott ez a találkozás, majd a pénz is a tárcámban. Tomi értem jött, beszélgettünk, bevásároltunk a Teszkóban.
De mi van ma??? Ani szülinapjaaaaaaa! BOLDOG SZÜLINAPOT, ANIIII! Ma ebédidőben jön Ani és Méri, főzünk paprikás krumplit. Meg beterveztem egy meglepi sütit, remélem nem rontom el. Au revoir, mes amis!
Notre Dame-i toronyőrből a kedvenc zeném franciául

Süti és az igazi

Tegnap megsütöttem életem első sütijét. Lehet ciki, hogy egy lány 22 évesen jut el arra a szintre, hogy anyai/mamai segítség nélkül készítsen el egy süteményt. Viszont elég finom lett, így mára már csak egy szelet árválkodik a tányéron, egy tepsinyi adag tűnt el tegnap a gyomrunkban. De ez van, unatkoztunk. Egész nap sírtak a felhők, ki se mozdultunk a lakásból. Azon elmélkedtem, hogy honnan lehet tudni, hogy a párod az igazid-e? Egyáltalán lehet ezt tudni? Este megkérdeztem Tomitól. Szerinte nem lehet tudni előre, csak az idő igazolhatja a választásod. Lásd szülői példák. Az anyukáink is azt hitték, hogy az apukáink lesznek az igazik, és mostanra nincsenek együtt. Mondta, hogy Mamámnak Papa volt az igazi. (persze itt majdnem elsírtam magam, mert ez igaz. Meg is fogom kérdezni Mamát, hogy ő mikortól és honnan tudta.) Az én elméletem persze más, de még nem forrott ki. Szerintem voltak előjelei, hogy Anyának nem Apa lesz az igazi, csak a szerelem elvakította Anyát (utólag én is könnyen vagyok okos.) Az elméletem központi fogalma a tolerancia. Hiszen mindenkiben él egy kép, hogy milyen párt szeretne maga mellé, illetve, ami szintén fontos, hogy milyet NEM szeretne. Van néhány főbb irányvonal, aminek mindenképp meg kell felelnie a kiszemeltnek ahhoz, hogy együtt tudj vele élni. Pontosabban hogy Ő legyen az, akivel együtt tudnál élni. De mivel senki sem tökéletesen olyan, mint amire vágysz, ezért jön képbe a tolerancia. El kell tudnod fogadni a (lehet csak neked) negatív tulajdonságait. Mint pl. Tominak azt a tulajdonságát tolerálom, hogy keveset beszél és még kevesebbet kérdez. Ezeket a tulajdonságait nem szeretem. Viszont van sok más, amiket igen, és a főbb irányvonalaknak megfelel. Bár a nemkérdezés határeset.
Tegnap vadásztunk munkát a neten. Tomit holnapra behívták egy céghez, éjjel fél 12-kor kapta az emailt. Elég durva, hogy vki olyankor is dolgozzon. Én ma megyek egy szórólapos megbeszélésre (jejejee) az Örsre. De 1000Ft-os órabérben szívesen osztom a lapot, amíg nem lesz jobb munka.

Új hónap és hétvégi hepajkodás

Boldog októbert!
Bízom benne, hogy ez már egy sikeresebb hónap lesz az előzőnél. És boldogabb. Mondom ezt úgy, hogy ma arra keltem fel (először), hogy sírok, mert Papámról álmodtam. Majd visszaaludtam, akkor vonatok, volt osztálytársak, Tomi sok csomaggal és HősJános ingyen osztogatott ezüstcsillámos cseresznyével szerepelt az álmaimban.
Ez a hétvége gyorsan elillant. Szombaton hosszas készülődések árán eljutottunk az Arénába, de persze nem plázáskodtunk:P, a Teszkót vettük célba. Estére vártuk Robit és Edót, Tomi beígérte, hogy én főzök. Vagyis hogy főzünk vmit, ami ugyanazt jelenti. Ha már itt tartunk, hogy Tomi és a főzés. Tomcsi annyira tud főzni, hogy egyszer együtt csináltunk tojásos lecsót, és telefonos segítséget felhasználva megkérdezte az anyukáját, hogy abba hány tojást kell tenni. De amúgy aranyos, segít, csak mindent megkérdez. –Szívem, vágd fel a hagymát. –Mekkorára? Karikára? Vagy kisebbre szeretnéd? Melyik késsel vágjam? Ez így jó? Biztos?:) Úgy vagyok vele, hogy tanuljon csak, egy idő után már tudni fogja. Egyelőre van hozzá türelmem. Estére lecsót terveztem rizzsel, persze rizst még sose csináltam egyedül, csak Mama szárnyai alatt. Mondanom se kell, hogy ha egy rizst el lehet rontani, én tuti elrontom elsőre! És tényleg. Kicsit mázgás lett. Na jó, nem kicsit.:)Viszont összekevertem a jól sikerült lecsóval és így nem látszott. Féltem, hogy beégek, mert Edó nagyon jól főz, én meg eddig csak kukta voltam illetve a koliban főztem… de azért az, hogy összefőzöm, amit találok és szósz lesz belőle a főtt tésztára, azért az nem egy konyhaművészet. Az már konyhatudomány!:D Robiék hoztak diópálinkát. Mivel én antibiotikumot szedek (ma reggel volt az utolsó, jeeee.), ezért én voltam az egyetlen, aki nem ivott. Az ilyen esték, amikor Robi és Tomcsi együtt pálinkáznak, mindig khm, érdekes véget érnek. Már kaja alatt eltűnt egy adag a srácokban, Edó csak mértékkel küldte lefelé a feleseket. A terv szerint az Up! The Club-ba mentünk volna segget rázni, így felpattantunk különféle BKV-járművekre, hogy átjussunk Budára. Nos a fiúknál volt egy félliteres palack, amit mikrofonnak használtak útközben, hogy tájékoztassák szegény olvasni nem tudó utasokat, hogy merre járunk és mennyi az idő. Kiderült Tomiról is, hogy tud beszélni, nem is keveset és csupán egy levegővel.:) Nem sikerült egyenesen eljutni az Up!-ba, útbaejtettünk egy Mekit is. A fiúk végig azt hitték, hogy nagyothallanak a barátnőik, vagy inkább egymásról feltételezték ezt, mert sose volt baj a hangerővel. Aztán végre az Up!-nál voltunk a Fehérvári úton. Nos, akár hiszitek, akár nem, azért ez a hely neve, mert többemeletnyi magasságban van a szórakozóhely. Ahova vagy úgy jutsz fel, hogy vársz a liftre, amíg megtelik és felmehetsz vele, vagy választod a teszkógazdaságos módszert és lépcsőzöl. Nyilván utóbbit választottunk, bár a fiúk szerintem nem látták a liftet. A hely. Nekem bejött. Hangulatos fények, szép bárpult, a fáradt lábúaknak fotelek, kanapék. Nem túl sötét a tánctér se és a zene is bejött. Egészen jól éreztem magam addig, amíg Tomcsi agyát be nem borította egy nagyon zöldszemű sötét szörny (aminek pálinkaillata volt). Ugyanis tánc címszó alatt futtathatta a kis agya a programot, csak én már nem annak éreztem: rángatott a csípőmnél és a karomnál fogva úgy, hogy a közelemben egy fiú se legyen. Eleinte nem esett le, hogy féltékenykedik, hanem szimplán azt hittem, hogy hülye. Bár miután kiderült, hogy minden mellettem álló fiúnak „szét akarta ütni a fejét” és „beverni a pofáját”, utána még hülyébbnek gondoltam. Kértem, hogy ne ráncigáljon, de a szörny nem engedte beépülni ezt a gondolatot az agyába, így kimentünk és nyomatékosítottam a problémámat. De miután Tomcsi józanabb lett, TEHÁT a szörny is kisebb lett a fejében, utána nagyon jól éreztem magam. A két fiúval olyan jót táncoltam, amilyet már ezer éve nem! Edónak nem tetszett a zene, így ő hamar megtalált egy kényelmes kanapét. Úgyhogy egy idő után a kanapé környékén ráztuk a ráznivalót, hátha Edó is kedvet kap. A buli után Robiéknál aludtunk, úton hozzájuk láttunk még egy balesetmaradványt is.:( Vasárnap délben sikerült felkelni és az arcomba kaptam a testyemtől, hogy ÖREGSZEM. Nehezemre esett felkelni úgy, hogy nem is ittam előző nap, csupán táncoltam és későn feküdtem le. Felírom a betegség rovására is, egy hétig szinte semmit nem bírtam csinálni, most meg elmentem bulizni, de azért NA. Délután főzöcskéztünk Edóval, amíg a fiúk benn xboxoztak. Remélem ebből nem lesz rendszer, mert nem szeretem azt a leosztást, hogy a nők dolgoznak a fiúk kiszolgálására, amíg azok szórakoznak. Legalább segítettek volna krumplit pucolni, amit utálok. Ha nálunk lettünk volna, biztos befogom őket, de így nem diktátoroskodtam. Délután elkocsikáztunk az Ikeába és az Auchanba, vettünk szép kék kispárnákat és pokrócokat a szobába. Meg mécsest. Meg cukortartót. Utána még elmentünk Robiékhoz, kajáztunk, majd hazahoztak minket. Utána már nem sok energiánk maradt, megnéztünk egy sóderklubot és szuszukáltunk.

Szeged újra

Szerda óta ismét Suncityben lopom a napot. Sajnos mást tényleg nem csinálok. Csak nem lettem jobban, így bejelentkeztem dokihoz. Egy tündéri doktornő vizsgált meg, fiatal, kedves, humoros, figyelmes, nagyon szimpatikus volt. A Dr House rajongásom ellenére is rettegek minden sztetoszkópostól, hiszen a kezében a lehetőség, hogy bármikor szurit adhat vagy megkínozhat az injekciós tű látványával. :D Viszont tőle még én se féltem. Kiderítette, hogy krónikus mandulagyulladásom van, ki kell majd venni a mandulámat. Közöltem vele is, hogy ha lehetne, akkor én megtartanám, mert gyerekkorom óta rettegek minden fehérköpenyestől. Ezért ő észérvekkel meggyőzött, hogy sajnos búcsút kell vegyek eme undorító, mályvaszínű(jelenleg sárga gennypöttyökkel tarkított) kis fityegő szervtől, mert idősebb koromra ennél durvább lesz. De mondta, hogy ne féljek, a klinikán nagyon helyes, fiatal doktorbácsik vannak a fül-orr-gégészeten, már attól jobban fogom érezni magam, ha csak rámnéznek. Sajnos, nem sajnos, de egyszer kipróbálom és megmondom, hogy ez TÉNYLEG így van-e. (Már ha nem ájulok el félelmemben, mielőtt egy is csak felém fordulhatna.)Úgyhogy kaptam egy 20lóerős antibiotikumot és egy öblögetőt. Na, az antibiotikum az finoman nőiesen szólva jól odab*szott első alkalommal. 39,4-ig meg se állt a testem hője, Tomi rajtam csinálta a melegszendvicsét. Majd a teáját. Aztán megszánt és letuszkolt a torkomon egy lázcsillapítót. :) Azóta fetrengek, Tomi szolidaritást vállalt velem és ő se csinál mást. Aranyba kéne önteni ezt a fiút, olyan nagy az empátiaérzete.
Mondanom se kell, hogy a baj nem jár egyedül(lehet meg is kéne nézni azt a filmet...mármint mintha lenne vmi ilyen film. Ja, tudom, a Balszerencse áradása Jim Carrey-vel.)Tehát a baj csoportérzete. A TO elutasította az egyéni tanrend kérelmemet. Nem tudtam kitalálni szakdolgozatcímet, így biztos, hogy nem diplomázok a nyáron. Illetve még Tomival is sikerült összezörrenni. Ilyen ez a popszakma. De legalább hideg van kinn. :)