Nem tudom eldönteni, hogy mit kezdjek az érzéseimmel az emberek iránt. Tolakszanak, szemetelnek, nem érdekli őket a külvilág, se ember, se macska, se kutya(utóbbi azért addig, hogy a kis barna csomagokba ne lépjen bele a kétlábú. Mert felszedni luxus. Amúgy.)
Majd megingatja a teóriámat egy kedves jegyzetboltos bácsi. Merthogy történt a minap, hogy Marcsika megjelent Pest cityben, hogy az eltén leadjon egy ösztöndíj pályázatát. Mivel nem is Marcsikáról lett volna szó, ha nem késik a vonata 20 percet, így nagy sebbel-lobbal vágtattunk az ottani HÖK-re, hogy időben beérkezzen a jelentkezés. Bár, hozzá kell tenni, hogy Máriánk nem volt teljesen felkészült, mert röpke 26 oldalt nem tudott már időhiányában beszkennelni (Sun)Snowcityben, reménykedett a pesti egyetemista pajtik segítőkészségében és technikai felszereltségében. Nem is tudom, melyikre fogjam, hogy melyik miatt nem jött össze a papírok gépbe vitele, a végeredményen ez már nem változtatott. Nem akarom bántani az eltés polgárokat, de nem nagyon vannak képben a körzet szolgáltatószektorával, senki nem tudta megmondani, hogy hol lehetne elvégezni eme komoly gépi tranzakciót. Míg Marcsi a portát, én a jegyzetboltot javasoltam kipróbálásra- logikai elveket követve inkább a mélybe vetettük magunkat, azaz a jegyzetbolt zegzugos alagsori helyiségébe. Itt találkoztunk az emberünkkel, Miki bával. Egy csupaszív, jókedélyű bácsival, aki felajánlotta Marcsikának a szkennerét, amennyiben nem vírusozza össze a számítógépét. Sőt, még kávéval is kínálgatott bennünket. Irtó cuki. Cirka egy órát eltöltöttünk Marcsika pályázatának bevitelével, addig én ismerkedtem a könyvcímekkel, pajtultunk a bácsival, aki nótákat dalolt és ajánlgatta, hogy vegyünk vmi nagggyon drága könyvet. De nem haragudott, amiért nem tettünk így. Befutott egy munkatársa is, aki szintén jófejkedett velünk, Marcsikával közölte, hogy az a klaviatúra az ő ujjaira van beállítva, de nem haragszik, amiért női hősünk használja azt. Szerintem ő is Miklós volt. Majd Miklós1-nek befutott a fia, aki szintén Miki volt. A sok M betű között már gondolkoztam, hogy Mennyire Menő Márti lehetnék. 2-ig volt nyitva a HÖK, 13:55-kor sprintelni kezdtünk az iroda felé, hogy Marcsinak meglegyen az esélye kijutni NY-ba. Ezúton jelentem, leadtuk, cross your fingers Marcsiért!(aki szurkol neki/megbundázza a pályázatot/kiviszi őt csak úgy NY-ba, az kap vmi szuvenírt.) Bácsinknak meghagytuk, hogy még visszatérünk, mert csak úgy otthagytunk csapot-papot-pendriveot-füzetet. Mondta, hogy felőle oké, 3-ig érjünk vissza. Tettünk egy kitérőt a visszaúton, hogy begyűjtsünk egy kedves kis marcipánszívet a sok kedvességért cserébe. Összeszedtük magunkat és az otthagyott dolgokat, majd távoztunk előtt Marcsika odaadta a szívecskét. A bácsi teljesen meghatódott, állítása szerint még ilyet nem ért meg az 54 éve alatt. Persze mi is meghatódtunk, plusz ketten együtt többek vagyunk mint 54.(én egymagam is, kilóban.) Utána shoppingparty zajlott a Vörösmarty-tér-Váci utca útvonalon, de a pénztárcánk nem nagyon bánta, mert nem nagyon volt mit elkölteni. De jól éreztük magunkat. Anibani is csatlakozott hozzánk, így lett teljes a móka. Szeretem őket.
De a Mikiknek nincs mára vége, Tomi egyik csoporttársa nálunk alszik. Illik Tomihoz, ájfónos, inges fiú, plusz leszöszöli a fekete cuccait. Kis igényes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése